Üzenet az egész egyház számára

Csaknem huszonöt évvel ezelőtt, Ruandában egymillió ember veszítette életét a hutu és tuszi népcsoportok között kirobbanó véres konfliktusban, az azt követő évek során életre hívott, bibliai alapokon nyugvó program azonban emberek ezreinek életében indított el változást, túlmutatva ország- és kontinenshatárokon. Hazánkban négy évvel ezelőtt indult el a „Kiengesztelődés a népek között” szeminárium cigány és nem cigány résztvevőkkel, 2019 februárjában már a harmadikat szervezte meg közösen a hazai és nemzetközi trénercsapat. A szeminárium indulásáról és gyümölcsözővé válásáról annak kidolgozóját, Rhiannon Lloydot kérdeztük.

Mzungu. Ruandában ezt a szót használják legtöbbször a fehér emberekre, akik az évszázadok során rengeteg fájdalmat okoztak az ország lakosainak. Noha az 1994-es mészárlás közvetlen kirobbantói nem fehérek voltak, a felszín alatt folyamatosan gyűlő feszültségek alapjait az európai gyarmatosítók rakták le, többek között azzal, hogy különböző csoportokra osztották a ruandaiakat. Ilyen helyzetben mindenre lehet gondolni, csak arra nem, hogy egy apró walesi hölgy elszántsága és kitartása hoz majd megbékélést az egymást gyűlölő törzsek, és rajtuk keresztül a világ más népei számára.

Rhiannon Lloyd hosszú évekig orvosként, majd pszichiáterként dolgozott hazájában, de lelke mélyén tudta, hogy másra vágyik. „Keresztényként a szív fájdalmait szerettem volna gyógyítani” – mondta elhívásáról. A Medair svájci segélyszervezet tagjaként Rhiannon a libériai polgárháború kellős közepén támogatta a szükségben lévőket a kilencvenes évek elején, amikor meghívták Ruandába.

„Mindössze két hét szabadságom volt egész évben, erre pedig az volt a válaszuk, hogy akkor menjek ez idő alatt” – emlékezett vissza. „Azt akarták, hogy segítsek nekik humanitárius akciók lebonyolításában: víz és élelmiszer eljuttatásában, eltemetni a halottakat és így tovább. Azonnal igent mondtam rá.” Persze a huszonéveseket megszégyenítő energiája hajtotta akkor is, azonban nem is sejtette, hogy milyen lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozott.

Mindenütt a halál szagát lehetett érezni

„Néztél egyáltalán tévét, tudod mi történt ott?” – idézte Rhiannon egyik hüledező ismerősét. „Amikor megtudtam, hogy egymillió embert öltek meg száz nap alatt, horrorisztikus érzések kerítettek hatalmukba. Bepánikoltam, és csak az utolsó pillanatban indultam útnak. Az áldatlan állapotok nem fejezik ki azt, amit ott láttam: Egy olyan városban találtam magam, amely lakosságának csaknem hatvan százalékát legyilkolták. Ameddig a szem ellátott, tömegsírok szegélyezték utunkat, rengeteg holttestet még el sem temettek. Mindenütt a halál szagát lehetett érezni. Szörnyű volt, és azt kérdeztem Istentől: ’Látsz-e itt reményt?’ Mert ha nem, akkor hazamegyek.”

Isten a Római levél 15. részéből szólt Rhiannonhoz: „Kijelentette számomra, hogy ő még mindig a reménység Istene, és azt akarta, hogy ezt mi is megkapjuk” – fogalmazott. A bátorságból jelesre vizsgázó nő ugyan az alapvető szükségleteket szerette volna betölteni Ruandában, végül arra tette fel az életét, amire évekkel korábban elhívatott. Felismerte, hogy az ország lakosságának nyolcvan százaléka templomba jár vasárnaponként, ezért a gyógyulást először a gyülekezetekben kell elkezdeni.

„Ha az egyház kiállt volna az igazságért, nem történt volna mészárlás. Egy vezető sem szólalt fel ellene. Néhány személy megtette – mártírként haltak meg. Az egyház a kormány tenyeréből evett, és ugyanazt hangoztatta, amit a politikai vezetés. Például ha a kormány az egyik népcsoportot favorizálta, ugyanígy tett az egyház is, mindenki a saját biztonságára törekedett. Én viszont a kezdetektől fogva úgy láttam, hogy az egyház Isten eszköze a megbékélésben. Egy beteg egyház azonban senkit sem tud meggyógyítani” – mondta.

Bocsánatkérés a kereszt tövében

Miután sikerült több keresztény felekezet elöljáróit egybegyűjtenie, Rhiannon imakéréseket küldött szerte a világba, az alábbi, nem jelentéktelen lábjegyzettel: „Ide valóban Istennek kell eljönnie, hiszen egy ember sem képes olyan mértékű gyógyításra, mint amilyenre itt szükség van.” Korábban olyan megjegyzéseket kapott, hogy a vezetők nagyon elfoglaltak, ezért csak három napig érnek rá, a hölgy válasza pedig csak annyi volt: „Akkor csináljuk ennyi idő alatt!”

A világban szervezett kiengesztelődési szemináriumok azóta három napig tartanak, mely alatt a résztvevők egy ház szimbolikájának megfelelően először megvetik a megbékélés alapját, felhúzzák a falait, a program pedig a „tető” ráhelyezésével ér véget. „Hallottam annak idején, hogy az Úr küldte a népirtást büntetésül. Erre csak annyit válaszoltam, hogy ez az emberiség bűne” – mondta. „Ezért minden alkalmat Isten akaratának megismerésével kell kezdenünk.” A szeminárium egymásra épülő elemekből áll, melyek során az emberek bizonyságtételek és tanítások sorozatán keresztül tudják megfogalmazni saját sérelmeiket, tudnak bocsánatot kérni egymástól, például saját népük által elkövetett bűnök miatt.

„Európaiként ezt kiemelten fontosnak tartottam” – folytatja Rhiannon. „Nagy Britanniából érkezve nem tudok még egy olyan országot mondani, amely több sebet okozott volna másoknak, mint mi. Ha én leszek az, aki először bocsánatot kér, akkor az igazi katalizátorként hathat másokra, hiszen Ruandában azt érezték: ha egy idegen bocsánatot tudok kérni tőlük, akkor ők ne tudnának egymástól?”

A szeminárium fontos részét képezi annak felismerése, hogy mitől lettünk megfosztva népként és egyénként egyaránt (ld. János 10,10), de a három nap minden egyes pillanata folyamatosa Krisztus áldozatára mutat. „Jézus mindent elrendezett a kereszten. Az embereknek a keresztnél kellett megtalálniuk egymást, és nekem, mivel nem volt semmilyen jól bevált nyugati program a zsebemben, csak ezt kellett szem előtt tartanom.” – mondta a szeminárium kidolgozója.

Rhiannon itt volt az első, Magyarországon tartott műhelyen is, 2015 februárjában: „Az első két nap után nem igazán tudtam, hogy az emberek hogyan fognak reagálni, de a harmadik napon megtört a jég. Könnyek, ki nem mondott és felszínre törő érzelmek mindenütt. Csodásak azok a képek, melyeken a romák és nem romák egymás karjaiban sírnak. Boldog vagyok, hogy a református egyház beállt a kiengesztelődés mögé – ez példa a világ más felekezetei előtt.”

Kihívások tengerében

Könnyű azt hinni, hogy a kiengesztelődés során mindenütt flottul zajlik minden, ez azonban koránt sincs így. „Bár az apartheid, mint rendszer leomlott Dél-Afrikában, az emberek szívében ottmaradt. Egy fekete nő például dühében azt üzente a fehéreknek: ’Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek!’ A végén azonban így fogalmazott: ’Nem tudom, mi történt velem a keresztnél, de mindannyiótokat szeretlek, és ne menjetek sehová.’”

És ez csak a kihívásoknak egy kis szelete: „Az iszlám többségű országokban zárt ajtók és befüggönyözött ablakok mögött kellett megszerveznünk a szemináriumot” – mondta Rhiannon. „Kongóban a polgárháború alatt tettünk így: miközben végeztük a szolgálatot, folyamatosan fegyverropogást hallottunk. A brit nagykövetség hevesen ellenezte, hogy Ruandába utazzunk, hiszen egy olyan helyre is elmentünk, ahol még mindig elszigetelt harcok folytak. Az úton, amelyen haladtunk, egy héttel korábban kilőttek egy kisbuszt, tele munkatársainkkal – senki sem élte túl.”

„A ruandai katonák azt javasolták nekünk, hogy semmilyen fényt ne kapcsoljunk az éjszaka során, sőt, az ágyunk alatt aludjunk. Sokkal jobban féltem azonban a rovaroktól, mint a bombáktól, ezért nem akartam oda feküdni. A szúnyogháló sátorként magasodott az ágyam felé, az egyik barátom pedig azt mondta, olvassuk el a 91. zsoltár 10. versét: ’Nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.’ Előfordul, hogy nyugtalankodom, de akkor nagyon békésen aludtam – Isten kezébe tettem az életemet. Végtére a saját házam előtt is meghalhatok, ha elüt egy autó” – tette hozzá.

Határok nélkül

Rhiannonnak és kollégáinak azonban nem csak fizikai, hanem teológiai kihívásokkal is szembe kellett nézniük. Néhol azzal vádolják a kiengesztelődési szemináriumok szervezőit, hogy nem bibliai alapon végzik szolgálatukat, az olyan pillanatok azonban mindig erőt adnak a doktornőnek a folytatáshoz, mint amelyet a Fülöp-szigeteken élt át nemrég. „Egy nepáli férfi odajött hozzám, és azt mondta: ’Megölelhetem?’ Soha nem láttuk egymást azelőtt, de mint kiderült, egy Burundiban tartott szemináriumon megismerkedett a programmal a ruandai testvéreknek köszönhetően. Tőlük kapott egy példányt a műhely anyagából, lefordította nepálira, és elkezdte szervezni az első alkalmakat hazájában.”

Isten országának valóban nincsenek határai: az elmúlt években az orosz-ukrán fronton, a Balkánon és az Egyesült Államokban is sikerült megismertetni az embereket a kiengesztelődés fontosságával. Rhiannon Lloyd pedig elérte, hogy hazájában, Walesben is el tudja indítani a szemináriumot, ahol gyakran kibékíthetetlennek tűnik az ellentét az anyanyelvükön beszélő és kultúrájukat vesztett walesiek, valamint az angolok között. „Ez a szeminárium üzenet az egész egyház számára, végezzék azt bármelyik országban” – mondja a hölgy. „Segít abban, hogy hogyan válhatunk tanítványokká, és mi a helyes a másokkal és Istennel való kapcsolatunkban. Röviden: útmutatóként szolgál a Jézusnak tetsző élethez.”

Szöveg és fotó: Dezső Attila

*

A magyarországi trénercsapat tavalyi, ruandai útjáról és a népirtás hátteréről a 2018 áprilisában készített írásunkban olvashatnak bővebben, ide kattintva.

A következő napokban honlapunk követői közelebbről is megismerhetik a Ruandában végzett szolgálatot a Joseph Nyamutera lelkipásztorral készített interjúnkon keresztül, George de Vuyst amerikai misszionárius pedig az orosz-ukrán fronton szervezett kiengesztelődési szemináriumokba enged majd bepillantást.